• Súgó

  • Keresés




  • Mazochizmusbemutató Grazban

    2003. Aug. 23. 16:25

    Fáj minden csók? A szenvedésben valamiféleképpen öröm is rejlik. Tudják ezt a mazochisták, akik nemi kéjt keresnek és találnak a fizikai fájdalomban, de tudják a különféle vallások náluk emelkedettebb önsanyargatói is. A nyár egyik figyelemre méltó eseménye Grazban, Európa idei kulturális fõvárosában a Masomania címû konferenciával egybekötött nagy mazochizmuskiállítás volt az ottani Neue Galerie két teljes emeletén, amely annak ellenére (vagy éppen azért) hozott kirobbanó sikert, hogy csak 18 éven felüliek látogathatták. Az élvezet fantomja - mazochizmus a mûvészetben címû kiállítás felnõttekre is sokkoló hatást gyakorolt. A vizuális szado-mazo élményzuhanyban a látogató borzongva ismerte fel, hogy bármennyire szerette volna, nem tudta a látottakat kényelmesen - kívülrõl - szemlélni. A helyszínválasztás persze nem volt önkényes, hiszen a mazochizmus az Osztrák-Magyar Monarchiában, ezen belül pedig éppen Grazban született. Az elszenvedett kínokban kéjérzést találó nemi elhajlás mindkét névadója - aki a mazochizmus szót megalkotta (Richard Krafft-Ebing pszichiáter és szexuálpatológus), s akinek nevébõl e szót vette (Leopold von Sacher-Masoch író) - a 19. század második felében a stájer fõvárosban élt és alkotott. „Ezen szexuális anomáliának »mazochizmus« nevet azon alapon adtam - írja Krafft-Ebing elõször 1886-ban megjelent, számtalan kiadást megért, Psychopathia Sexualis címû könyvében -, hogy Sacher-Masoch igen gyakran szerepeltette regényeiben és novelláiban a perverzitást, amelyet tudományosan akkor még nem ismertek." Az 1840-es születésû grazi pszichiáter volt az, aki ugyanebben a mûvében a szadizmus fogalmát is elvonatkoztatta az - életében fõleg szexuális bûncselekményekért összesen 27 évet a francia királyság, majd a forradalom börtöneiben, illetve elmegyógyintézeteiben töltõ - arisztokrata francia író, Marquis de Sade nevébõl, aki éppen abban lelte élvezetét, ha másoknak fájdalmat okozhatott. S ha már e két fogalmat megalkotta, Krafft-Ebing nyomban felhívta a figyelmet feltûnõ szimmetriájukra is: „A fájdalomokozással járó kéj és az elszenvedett fájdalom okozta kéj tulajdonképpen ugyanazon lelki folyamat két ellenkezõ oldalát mutatják, amely folyamat lényege az aktív, illetve passzív megalázás tudata, míg magának a kegyetlenségnek a kéjjel való kapcsolata ehhez képest másodlagos jelentõségû." A két elhajlásnak a szadomazochizmus fogalmában való egyesítését a fiatalabb bécsi kollégának, az 1856-ban született Sigmund Freudnak tulajdonítják, s a tapasztalatok szerint még a szadizmus legszélsõségesebb formájának, a kéjgyilkosságnak is megvan - ha csak ritkán és csak fantázia formájában is - a maga mazochista ellentétpárja: a kéjgyilkosságban való megöletéssel játszó, a tapasztalatok szerint egyeseknél nagyon is meglévõ gondolatok és képzelgések. És - szintúgy ritkán, de annál valóságosabban - vannak „szadomazochisták" is, vagyis olyan személyek, akik felváltva vagy egyidejûleg követnek mazochista és szadista viselkedésmintákat. Hogy a mazochizmus mennyire nem létezik szadizmus nélkül, azt a grazi képzõmûvészeti kiállítás nyomasztó képanyaga is meggyõzõen igazolta. Ma már sokan megmosolyogják Krafft-Ebing ama ítéletét, mely szerint „ha Sacher-Masochnak a szexuális érzése normális lett volna, bizonyára valami nevezeteset alkotott volna". Hiszen ki ismerné Sacher-Masoch nevét, ha 33 éves korában nem saját élményei alapján írja meg A bundás Venus (Venus im Pelz) címû, majd más regényeit, s ha azoknak a hõsei - vagy a saját életében õ maga - nem éppen megkötözés, korbácsolás s egyéb bántalmazás révén (vagy azzal bevezetve) jutottak volna nemi kéjhez. Lenne-e most Grazban mazochizmuskiállítás, ha a kis Leopold nem leste volna meg gyermekkorában a bundákat és szõrméket tároló szekrénybõl nagynénjét és annak szeretõjét, amint játékosan összekötözték és ütlegelték egymást, s ha ezt az õsjelenetet az életében (és mûveiben) nem játszotta volna el számtalanszor? Mint ahogyan ki ismerné a leghíresebb nõi mazochista szerzõ, a Pauline Réage álnéven író, öt éve elhunyt Anne Desclos O története (Histoire d'O) címû, 1954-ben megjelent regényét, ha szerzõje nem épp arról fantaziálna benne, hogy egy fogságban tartott nõt marcona férfiak leláncolnak, kikötöznek, maszkot tesznek rá, s biztosítják maguknak folyamatos „hozzáférhetõségét"? A Sacher-Masoch és Krafft-Ebing munkássága óta eltelt évszázad során a korszellem alaposan megváltozott. Mindazokat a nemi elhajlásokat, amelyeket a grazi lélekgyógyász még abnormitásnak, perverziónak, anomáliának, eltévelyedésnek mondott, ma egyesek büszkén vállalják, s önmagukat korántsem aberráltaknak tekintik, hanem ellenkezõleg: egészséges kisebbségnek, illetve szubkultúrának. A nem csupán a pornográfia, illetve prostitúció iparágaiban, de az önszervezõdésekben is mind öntudatosabb szadomazochista világ túlnyomó része ma „biztonságosnak, normálisnak és kölcsönös beleegyezésen alapulónak" hirdeti az általa meghatározott eszközökkel ûzött, úgynevezett S/M játékokat, elhárítva magától a szexuális visszaélések esetleges vádjait. Ezzel éppen Sacher-Masoch szellemében jár el, aki annak idején második feleségével, Angelika Aurora Rümelinnel, mint rabszolga az úrnõjével, szabályos szerzõdést kötött, amelyben pontosan rögzítette kínzásának feltételeit és kereteit. Sokak szerint a mazochizmus 19. század végi grazi definiálása igencsak õsi emberi mentalitásnak adott nevet. A pszichoanalitikus irodalomban manapság például már a középkori lovagi szerelmi történeteket sem a trubadúrok fennkölt mûvészetének, hanem egyre inkább a mazochizmus megnyilvánulásainak tartják. Lovagi szerelem és síró játék címû tanulmányában Slavoj Zizek szlovén filozófus például arra hívja fel a figyelmet, hogy a lovagi szerelemben - éppúgy, mint a mazochizmusban - nem a szenvedést okozó úrnõ (a domina, pontos latin kifejezéssel: a dominatrix) felmagasztosítása, hanem a szeretett lény személyes vonásaitól elvonatkoztató absztrakció a közös. Vagyis az, hogy a szerephez, öltözködéshez, eszközökhöz - a külsõ formákhoz - képest az már szinte mindegy, személy szerint kicsoda és milyen is valójában a vágy titokzatos, plátói és megközelíthetetlen tárgya. „Mert hogyan is fest az úgynevezett tipikus mazochista szeánsz? - kérdi Zizek. - A férfi szolga hideg, üzletszerû módon megállapítja az úrnõvel kötendõ szerzõdés feltételeit: milyen ruhát viseljen, mit tegyen vele a nõ, milyen jelenetet kell a végtelenségig újrajátszani, meddig menjen el a valóságos testi kínzás terén. (...) Amikor aztán rátérnek a voltaképpeni mazochista játékra, »a szenvedõ fél« egész idõ alatt megõriz egyfajta reflektáló távolságot, érzéseit soha nem engedi szabadjára, tökéletesen a játéknak adja át magát. Amikor aztán a játéknak vége, a mazochista ismét tényszerû, üzleties hangnemben beszél úrhölgyével: Köszönöm odaadó kedvességét. Megbeszélhetnénk egy jövõ heti idõpontot?" A minden körülmények között teátrális „mazochista szeánsz" nem feltétlenül szexuális jellegû egyszersmind. Sigmund Freud meg is különböztette a primer vagy „nõi" mazochizmust a szekunder, közvetett, szublimált vagy „morális" mazochizmustól. Ez utóbbiak mûvelõi - a maguk szenvedését valamely erkölcsi jóért vállalók - lettek volna például a flagellánsok, azok a középkori eretnekek, akik az itáliai Perugiából kiindulva fõleg az 1348-1350-es nagy pestisjárvány idején Európa-szerte vezekeltek: korbáccsal és ostorral ütlegelték magukat bûnbánatukban. De léteztek és léteznek önsanyargató, aszketikus trendek és rendek a kereszténységen belül és kívül is, a Fülöp-szigeteki keresztények húsvéti megfeszítésétõl iráni síiták önkorbácsolásain át hinduk által ûzött halálos koplalásokig és önégetésekig. Hogy aztán a kívülálló számára esetleg furcsának tûnõ szokások - akár a vallásokban, akár a szexben - a normálistól való eltérést jeleznek-e, vagy kölcsönös beleegyezésen alapuló, a szabályokat, Sacher-Masochhoz hasonlóan, akár írott szerzõdésben elõre lefektetõ, „konszenzuális" tevékenységrõl van szó, annak megítélése esetenként változhat. Otto Kernberg, a borderline- (határvonal-) szindrómát meghatározó, évtizedek óta a normális és az abnormális közötti különbségen töprengõ pszichoanalitikus szerint egy szexuális viselkedés végsõ soron akkor perverz, ha a szeretetet vagy a szexet az agresszió, illetve az erõszak szolgálatába állítja. Viszont miért is volna perverz akkor, ha fordítva történik, s - kölcsönös örömszerzés céljából - az erõszak áll a szerelem vagy a szex szolgálatába? Vagyis abból még, hogy valaki akkor élvez, ha ütik, még nem derül ki, hogy perverz is-e, avagy csupán mazochista. hvg.hu